Zalaegerszegi diákok Bonchidán - 2008 - első rész

 

Ez a munka nem szeretne politizálni, nem akar állást foglalni, ez a dolgozat csak emléket szeretne állítani egy eseménynek, egy nagyszerű csapatnak, egy szép emléknek. A fotók részben a diákok, részben saját készítésű képek.

 

Ez egy többrészes történet, melynek főszereplői azok a zalaegerszegi diákok, akik akkor a Deák Ferenc és Széchenyi István Szakközép és Szakiskola, Sportiskola, Széchenyi István Tagiskola 13. évfolyamos, magasépítő technikus szakos tanulói voltak. Főszereplő még a történetben a Bonchidai Bánffy kastély, meg Én, aki tanítottam, vittem, felügyeltem és szerveztem ezeket a nyári gyakorlatokat. Természetesen, még sokan mások, pld. a Transylvania Trust alapítvány Vezetői, Dolgozói, a kastélyban közreműködők.

 

2007. júliusában kezdődött, meg persze sokkal előbb.

 

Létezett emlékeimben egy mondás, miszerint …Hencidától Boncidáig …Benedek Elek – Elek Apó _ meséinek egyikében záródik emígy a történet: …”Hencidától Boncidáig folyt a bor”…Egy másik mondás pedig arról szól. hogy …”Hencidától Boncidáig folyt a sárga lé” (húsleves)…

Ma Hencida nevű község Debrecentől dél-keletre található, a román határ közelében. Bonchida nevű község pedig Romániában, Kolozs megyében, Kolozsvártól észak-keletre, a Szamos partján fekszik. Természetesen testvér-települési kapcsolat van a két község között.

Ezek azok a történetfoszlányok, amik eszembe jutottak, amikor Kolozsvárról Szék község felé autózva betértünk a Szamosújvári útról a faluba, megkeresni a híres(?) Bánffy kastélyt, melyről, történetéről már korábban is olvastam érdekességeket. Négy házaspár – baráti köröm tagjai – utaztunk Erdélyben. Ennek az utazásnak volt egyik epizódja ez a betérés. A kastélyban már üzemelő presszóban találkoztam a felújítási munkát végző alapítvány néhány vezetőjével, aminek következménye lett diákjaink részvétele a kastély felújítási munkáival (is) foglalkozó Épített-örökség Felújító Szakképző Központ munkájában, nyaranta egy-egy 7 fős diák csoporttal. A központ arc’poetikájáról, filozófiájáról, működéséről és minden egyébről a www.transylvaniatrust.ro és a www.heritagetraining-banffycastle.org honlapokon lehet többet olvasni.

 

A lényeges, hogy ez a kurzus egy, az egyetemisták számára szervezett elméleti és gyakorlati ismereteket egyaránt adó kurzus, ami a hagyományos építészet anyagaival a kivitelezés technikájával, a felújítások lehetőségével foglalkozik, elméleti és gyakorlati ismereteket egyaránt adva. A szakmai érdekessége ennek a programnak, hogy olyan szakterületen igyekszik az elmaradásokat pótolni, amelyekkel – konkrétan az épített örökség praktikus, gyakorló ismeretével – manapság nem igazán foglalkozik a szakma, legfeljebb felszínesen. A programok a nyári tanítási szünetre koncentrálódnak. Az elméleti ismeretekről szóló előadásokat a szakterület ismert személyiségei, egyetemi tanárok, oktatók, kutatók tartják, a fiatalok elmondása szerint érdekes, lebilincselő módon. Különösen érdekes, hogy az előadók is és a hallgatók is többnemzetiségűek, többnyelvűek. Nyelvgyakorlásra is, a szakmai nyelv megismerésére is kiválóan alkalmas egy-egy kurzus.

A két-három napos elméleti bevezető után a szakma fogásait, a tanult megoldásokat a gyakorlatban is megtanulják és alkalmazzák a hallgatók. Kőműves, ács és kőfaragó szakmákban folyik a gyakorlati képzés, aminek során épül és egyre szebben alakul a kastély együttes is. A gyakorlati képzést helyi mesterek felügyelik, segítik. Érdekesség, hogy a Mesterek mind magyar nemzetiségűek (eddig azok voltak). Tanulóink nagy izgalommal, szorgalommal és érdeklődéssel vettek részt a gyakorlatokon. Természetesen a magánkapcsolatok építésére, ápolására is alkalmas egy ilyen összejövetel. Azt gondolom és tapasztalom, hogy az ifjúság nyitott, a nyelv és a nemzeti hova tartozás nem akadály, jól érzik magukat, sokat és szívesen mesélnek élményeikről itthon. Talán egy nemzet egy csoportjának tagjaival volt némi súrlódás, de a konfliktus kezelés is része a szakmai ismeretek gyakorlati elsajátításának.  Legyen felmentő számunkra, hogy ezek az ifjak minden más nációval is konfliktus-közeli kapcsolatban voltak, a kurzust idő előtt ott is hagyták. Lelkük rajta. Nagyon lényegesnek tartom, a diákok majd később fogják a jelentőségét látni, hogy a képzésnek van egy háromnyelvű (angol, román, magyar) tankönyve, amit minden résztvevő megkapott. Egyrészt a benne feldolgozott ismeretanyag önmagában érdekes, másrészt többnyelvű, így a nyelvgyakorlásra is kiválóan alkalmas. A kurzusok résztvevői a gyakorlat, a képzés befejeztével egyenként bemutatják munkáikat, beszámolnak tevékenységükről, majd egy kis dolgozat keretében számot adnak tudásukról. Befejezésül egy angol és román nyelvű tanúsítványt kapnak, igazolva a kurzus sikeres teljesítését. Amióta kapcsolatban vagyunk a képzéssel, már történt közbeni otthagyás illetve sikertelen zárás is, szerencsére nem tőlünk.

Amikor az Igazgatómmal – Rozmán Sándor urral - és az iskola más vezetőivel megbeszéltem, felvázoltam a lehetőségeket, nem gondoltam, hogy ez egy több éves részvételt jelent. De szerencsére, jelentett, bár többet, hosszabban érdekelte volna diákjainkat.

A programok szervezésének előkészítésében felmerült, hogy egy közel ezer km-es távolságra való elutazásnak ne csak szakmai hozadékai legyenek. Tanulóink ismerjék meg, legalább nagy vonalakban a magyar történelem helyszíneit, eseményeinek emlékeit, nagy személyiségeink életének környezetét. Mivel a kurzus időpontja kötött volt, a programjuk zárt, ezért arra gondoltam, hogy az ismerkedő kirándulást az odaút megnyújtásával kellene megszervezni. Célszerűen a közbenső vasárnap kínálkozott még alkalmas időpontnak, arra a napra nem voltak programok a kurzusban. Gondolkodtam aztán még azon is, hogy milyen legyen a tanulóink helyszíni felügyelete és egyáltalán kell-e. A kurzus egyetemi szintű, tehát felnőtt szereplők vannak, a mi tanulóink is azok. Ennek okán a folyamatos helyszíni felügyelet „ciki” lett volna. Diákjaink viszont nem abból a körből származnak, ahol az élet része az utazás, az idegenben lévő időtöltés, a hosszabb távollét otthonról. Kell a támasz, a hátvéd, de nem karnyújtásnyira, de kiáltásnyi távolságra. Ennek eredményeként a szomszéd községben laktam, feleségemmel, aki saját pénzünkön vett részt az ottlétben. Voltak mindig lányaink is, meg én magam sem voltam egyedül majd három hétig. Az utazásnál bérelt mikrobuszt használtunk és én felvállaltam a gépkocsi vezetését (is) költségkímélés okán.

Miután a program ilyen módon összeállt, már csak két aprósággal kellett megbirkózni. Az egyik, a diákok megnyerése viszonylag egyszerűnek ígérkezett, bár nem volt zökkenőmentes. Nem minden tanulóm tudott eljönni, mert a család az Ő munkáját, keresetét sem tudta nélkülözni, pláne a kint létét finanszírozni. Sajnos, voltak kedveszegett tanulók ennek okán. A Szülők megnyerése volt a futam második fele, ami végül is egészen szépen sikerült. Nagyszerű partnerek voltak a szülök, minden tiszteletem az övüké. Elengedték gyermeküket egy „idegennel” egy idegen helyre, majd’ három hétre. Ide kell leírnom, mert muszáj róla beszélnem, hogy diákjaink egy idő után egyre kevésbé érdeklődtek Erdély, a magyar történelem, a múlt emlékei iránt. Több olyan tanuló pattintott le, akiről meggyőződésem, hogy nem anyagi akadályai voltak az esetleges részvételének, hanem az érdektelenség.

Maradt egy apróság, az anyagiak. Ez egy komoly előkészítést, előtervezést igénylő problémaként jelent meg. Nyílván, a szülők a szükséges összeg közelében sem tudták finanszírozni a programot, tehát más pénzforrások kellenek. Sajnálatos módon – az egyébként teljesen kézenfekvő megoldás, az iskolai alapítvány – nem jöhetett szóba, komoly problémát jelentett egy ilyen cél finanszírozása, sőt, a szponzori pénzek kezelése is! Máig sem értem, miért nem volt rugalmasabb, egyszerűbb ez az egész alapítványosdi. Értem én, hogy ez egy egészen új területet jelentett, különféle, idegen eredetű, célzottan felhasználható pénzek kezelését, felhasználásukkal kapcsolatos elszámolást, idegen, külföldi számlák kezelését, elszámolási jelentéseket. Azért végül is működött, csont nélkül! Köszönet a közreműködőknek! A pénzbeszerzés egyetlen csatornája a pályázás volt. Folyamatos keresgélés után egyik fő pénzforrás a Nemzeti Kulturális Alap lett, ahol erre a célra minden évben sikeresen pályáztunk és komoly összegű támogatásokat nyertünk. Sajnos, ezek a pénzek sem bizonyultak elégségesnek. Iskolánkban dolgozott, akkor még „csak” városi képviselőtestületi tagként Zalaegerszeg MJV jelenlegi polgármestere, Balaicz Zoltán. Ö volt az egyik olyan kolléga, aki azonnal látta a lehetőséget a programban és felajánlotta segítségét, a város felé benyújtott pályázatok hatékony lobbizásában. Sikerrel zajlott, sikerrel járt, jártunk.

Minden rendben, van pénz, vannak tanulók, van minden, ami az első sikeres kurzushoz kell, hajrá!

2008. július 04-én, pénteken kora reggel, Tóth László projektvezető tanár vezetésével, a JJU-129 frsz bérelt mikrobusszal, elindult az első csapat. A hét tanuló, név szerint Czigány Ádám, Domina Judit, Fehér Csaba, Horváth Katalin, Nagy Krisztina, Simon Erik, Varga Ágnes. 

Az első csapat hét tanulójából négy lány és három fiú volt és mindannyian tele várakozással. Az útvonalat megpróbáltam úgy beállítani, hogy a lehető legtöbbet hozzunk ki a magyar történelemből, irodalomból, egyáltalán az ország- és nemzetismeretből. Dunaföldvár felé indultunk, majd Petőfi „alföldi pusztáin” keresztül autózva Csongrádnál léptünk át a Tiszán. Ebédelni Orosházán, pontosabban Gyopárosfürdőn ebédeltünk. Az országhatáron Battonyánál keltünk át, gond nélkül. Aradon elvittem a diákokat a Tűzoltó téri Aradi Vértanúk emlékműhöz, a Zala György alkotta Szabadság szoborhoz és a külvárosban, a volt zsigmondházi mezőn lévő, vesztőhelyi Emlékoszlophoz, aminek talapzatában helyezték el felállításakor a Vértanúk feltételezett földi maradványait. Mindkét emlékhelyen koszorút, virágot helyeztünk el és fejet hajtottunk a Vértanúk emléke előtt tisztelegve. Tettünk egy rövid sétát Arad belvárosában is. Elgyönyörködtünk a városháza és megyeháza nagyszerű épületeiben. megnéztük a belvárosi épületek között megbúvó Ferences templomot és megállapítottuk, hogy az Aradi villamos keskeny nyomközű vasút. Természetesen, már itt megkezdődött az idegen helyen mit kell tenni című ismerkedés. Pénz kivétele automatából – még ha OTP-s is, de romániai, az idegen pénzek megismerése, kezelése. Kicsit lazítottunk a „Nyugati Jelen” szerkesztőségi udvarában lévő kávézóban, árnyékban, kellemesen pihegve a nyári melegben.

Utunkat a Maros völgyén folytattuk Erdély felé. Természetesen a Ménes-Gyoroki borvidék megtekintését kihagytuk. A Máriaradnai ferences kegytemplomot viszont a felújítási munkák miatt nem tudtuk megnézni. Sajnos, ezek a munkálatok több évre elhúzódtak, így a későbbiekben sem tudtunk bejutni. Ide útban beszéltem a tanulóknak az Aradi helyiérdekű vasútról, ide, Lippa városáig járta ki a vonatok, amik ma csak Gyorokig járnak. Lippa város végén elmerengtünk a Solymosi vár rövid történetén. Fel nem másztunk a várromhoz, mert sem a rendelkezésre álló idő, sem a várrom nem kecsegtetett bennünket. A 7-es úton nyeltük a kilométereket, kanyarogtunk a Maros völgyében, hol közel, hol távolabb a folyótól. Néhány falu egyes házai komoly derültséget okoztak, szórakoztatóak voltak.  Marosillyén néhány szóban beszéltünk a Bornemissza kastélyról és Bethlen Gábor fejedelem szülőhelyéről. Átkelve a Maroson, beszorultunk a hegyek közé, elmentünk egy hőerőmű mellett, majd Déva, Hunyad megye székhelye következett. Déva, a monda béli mindig leomló várával, amit jelenleg is építenek-renoválnak. Bár sikló vezet fel, de utazásunk során még az sem működött. (Végül is Nekem 2014-ben sikerült feljutnom a várhoz, bár csak 2016-ban jelezték a megnyitását.)

Déván, a város mellett, egy kis faluban, Csernakeresztúron szálltunk meg. A falu lakóinak jelentős része ide menekült-települt bukovinai székely leszármazott, igazán kellemes emberek, nagyszerű vendéglátók. Egy kellemes estét, egy pihentető éjszakát töltöttünk a faluban, ahonnan reggel utaztunk tovább, a közelben lévő Vajdahunyadra. Itt megtekintettük a Hunyadi család sasfészkét, a várkastélyt. Az 1300-as évek közepétől sok évszázadon át épített-fejlesztett vár lenyűgözte a diákokat, nem is csoda. hiszen mint a mesekönyvek várai állt előttünk. Természetesen beállványozva, több helyen folyamatosan renoválva, de látogathatóan, végigsétálhatóan. A gótika és a reneszánsz építészetének, meg a folyamatos igényváltozásoknak megfelelően bővített-átépített várkastély nagyszerű élményt jelentett. Itt még az építési-renoválási munkák tanulmányozása is hasznos volt, szabályszerű, lenyűgöző méretű állványzatok, érdekes kőmunkákkal. Sajnos, minden alkalommal valami búcsú-nívójú panoptikum szerű bemutatókkal futottunk össze a vár egyik-másik helyiségében. Kár érte, de…ez van!

Vajdahunyad és a domb-hegy másik oldalán lévő Pusztakalán környezete szomorú mementója volt a rohamtempóban leépült nehéziparnak. Az 1800-as évek végétől települt kohászatnak a lepusztulása nagyon lehangoló, elszomorító látványt nyújtott. Igen, ilyen is van, ez is része a mindennapoknak. A Kenyérmezőn átautózva, a Szászföld határán haladva értünk Gyulafehérvárra az egykori Erdélyi fővárosba, püspöki székhelyre. Jellemzően a Maros folyó környezetében utaztunk, követtük. Gyulafehérváron, mintegy pihenésként megtekintettük a várat, a Szt, Mihály székesegyházat, a korabeli fejedelmek főpapok, főurak temetkezési helyét. Szinte egy történelemkönyvnyi névsorral találkoztunk. Felemelő és egyben elszomorító is volt azon az erdélyi magyar földön sétálni, nézelődni, ahol egyre nyomasztóbban teret hódít, minden egyebet erőszakosan háttérbe szorítva a román ortodoxia.

A várost észak felé elhagyva az 1-es úton, a szőlőültetvények romjai mellett haladtunk Nagyenyed felé. A híres kollégium épülete előtt elkanyarodtunk Torockó felé. A Kőköz szorosnál rácsodálkoztunk a hegyek-sziklák hatalmas tömbjeire, amit csak fokozott a Torockószentgyörgyi Székely fogadó kertjéből látható Székelykő hatalmas monolitjának látványa. Egy nagyszerű ebéd, az udvaron fényképezkedés után Torockó község következett. Itt nem sokat időztünk, mert a Bonhidai képzési program része volt Torockó község bemutatása, szakmai bemutatása, hiszen a Bonchidai szakképzéssel foglalkozó alapítvány Torockó község megmentésével is foglalkozik, szakmai és tudományos szinten. Az Aranyos folyó mentén érkeztünk Tordára. Út közben elképzeltük, milyen lehetett a hangulata a kisvasúton való utazásnak, ami elhagyottan kanyargott mellettünk. Biztos meg kellett szüntetni, de..biztos?

Torda után, átkelve a vízválasztón, Kolozsvár, a kincses város következett. Érdekes, mind a mai napig hallom néha, a környéken élő magyaroktól, hogy „kincses Kolozsvár”. Olyan lelket melengető hangulata van a kifejezésnek. Itt a fő tér, a városközpont volt a célunk. A Fadrusz János készítette Mátyás szobrot szerettem volna megmutatni, de azt éppen tatarozták, attól elestünk. A Szt. Mihály templom és a Mátyás király szülőháza kárpótolt részben bennünket. Nyilván, a város számtalan jellemzőjének megtekintésére még csak kísérletet sem tettünk, hiszen arra hetek, de legalább is sok nap kellene. Apahida, Bonchida felé autózva így csak beszélgettünk a Házsongárdi temetőről, a Botanikus kertről, az Egyetemről, és sok másról, miközben a Dézsi úton elérkeztünk Bonchidához, pontosabban az elágazóhoz. Itt a falu egy más világot jelentett, megérkeztünk. A kastélyhoz érve kisebb nyüzsit találtunk, érkeztek a résztvevők. Diákjaink közül a lányokat az étterem épület tetőterében, a fiukat a Miklós szárny alagsorában helyezték el. Egy izgalmas két hét várt a csapatra. Kissé nomád körülmények, romantikus környezet, hasonló korú és érdeklődésű, más-más nemzethez tartozó diákok, szóval jó buli várta a csapatot.

Másnap reggeltől az Épített-örökség Felújító Szakképző Központ programja következett, kétszer egy hétig. Azt gondolom, erről nem írok, mert egyrészt nem voltam napi folyamatában részese a munkának, másrészt nem ismertem mélységében az aktuális programot, annak szakmai céljait. Nem utolsó sorban meg azért, mert piszkosul elfogultan írnák a tanulóim munkáiról, ami nem lenne szerencsés.

Azt gondolom, a következő napok csak a mi kis csapatunkat érintő, nem a kastély beli munkákkal összefüggő történeteit egy következő részben dolgozom fel. Így ez kerek, nem terjedelmes és fogyasztható méretű.

Találkozzunk egy következő részben! Én mentem Székre, pardon, Sziiikre, ahogy Ők mondják!

 

Megosztás a facebookon